Ezen
az éjszakán fordult először elő, hogy nem rémálma volt, nem is zavaros és
érthetetlen, hanem csodálatos: eltűnt a drótkerítés, eltűntek a barakkok, egyre
távolodott az őrtorony, nem voltak nehezek a kőbánya kövei, csak lebegtek, a
zászlón és az ezredes sapkáján mindennap látott szimbólum, a sarló és kalapács
messzire elszállt, és megnyíltak a rácsok. Nem volt többé bezárva sem ő, sem az
elméje. Boldogan, piros ruhájában lépkedett a jövője felé.
Ezt az álmot boldogan
mesélte el a terápián is. Könnyebbnek érezte magát.
